Bangladeshi élmények 2005. január 5-13.

Emberek Az első benyomás, amely ért, ez volt: mennyi rengeteg sokan vannak ezek a banglák. S a második ez: milyen gyönyörű, finom vonású emberek. Öntudatos nép, mely büszke kultúrájára, hagyományaira. Nagyon homogén népesség: az ország 140 millió lakosa, 2 millió kivételével, etnikailag és nyelvileg is bangla (azaz bengáli, de ez utóbbi jelzőtől személyes kérésükre eltekintek).

Akikkel mi kapcsolatba kerültünk, mind rettentő barátságos és szívélyes volt. A családi és baráti szálak mindenki számára nagyon fontosak, ezeket szívességek kérésekor szivesen ki is használjak. Ez a mindennapokban nagyon jól működik, viszont feltehetően egyenesen következik ebből az a tény is, hogy különböző nemzetközi szervezetek egybehangzó jelentései szerint Bangladesh a földkerekség legkorruptabb országa.

Minden közvetlen kapcsolatunk értelmiségiekkel volt, mely Bangladesh esetében az átlagosnál is egyoldalúbb képet ad: a lakosság döntő többsége vidéken, a földből él, s feltehetően élet- és gondolkodásmódja jelentősen különbözik az általunk megismert emberekétől. Arra is láttunk bizonyítékot, hogy a tehetősebb, elithez tartozó, városi emberek lenézik, talán kicsit meg is vetik egyszerűbb sorú társaikat.

Kultúra Az iszlám fontos, magától értetődő szerepet tölt be a bangla mindennapokban, de nincs túlhangsúlyozva – például sokkal kevesebb mecsetet láttam, mint más muszlim országokban, és ezek is kisebb, kevésbé domináló épületek.

A kultúrájukban két egymáshoz kötődő, de egymástól elkülönülő réteget fedeztem fel: egyrészt áll egy alapvetően muszlim rétegből, mely alatt ott vannak a buddhista és hindu gyökerek, s melyre hatott valamelyest (bár nem különösebben mélyen) a gyarmatosítók kultúrája is, másrészt van egy XIX-XX. századi réteg, mely elsősorban két nagy költőjük, Tagore és Nazrul Islam nevével kapcsolódik össze, a modern nemzetté válással, és persze a nemzeti függetlenséggel. Ez utóbbi minden banglának személyes élménye: az 1971-es pakisztáni vérengzés (sokak szerint népirtás – pontos adatok ma sem ismertek) és az azt követő függetlenségi háború minden emberre, családra, közösségre mái tartó hatással volt.

A zenének nagyon fontos szerepe van a kultúrán belül; a baráti együttlét egyik leggyakoribb formája az, hogy körbeülve egy pár egyszerű hangszer (harmonika, dobok) kíséretében énekelnek. Alapvetően itt is Tagore és Nazrul Islam szerelemről, vágyakozásról, hazáról szóló dalai dominálnak, emellett Baul nótákat is énekeltek nekünk, melyek egy kis, vándorló népcsoport dalai. Nagyon sokan tudnak nagyon jól énekelni.

Gazdaság Bangladesh speciális jellegzetessége, hogy bár egy másfél Magyarországnyi területen tizenötször annyi ember él, a föld annyira termékeny, hogy az ország élelmiszerből (legalábbis rízsből) teljesen önellátó. Ezért, bár dollárban kifejezve nagyon szegények az emberek, az éhinség ismeretlen. Az ipar viszont manufaktúrákra, kisvállalkozásokra, kézi erőre épül, a nagyipar teljesen hiányzik.

Demokrácia harcos módon: sztrájkok, felvonulások, harc a két örökösnő-vezette párt között (Sheikh Hasina az országalapító Sheikh Majid lánya; Zia Rahman az ország 70-es évekbeli elnökének özvegye), epizódszerepben a "mérsékelt iszlámista" Jamaat Islam párt, amely politikai merényletektől sem riad vissza, különösen most hogy a kormánykoalíció tagjaként a következményektől sem kell annyira tartania. De a sajtó szabad, a gyülekezési- és szólásszabadság, vallásgyakorlás hinduk, buddhisták és keresztények számára nagyrészt biztosított.

Hartal, országos sztrájk napján nem járnak buszok, autók, motoros riksák sem. Furcsa módon a légiközlekedés legtöbbször ilyenkor is működik; a repülőtér egyetlen megközelítési módja: lefizetni egy mentőautót.

Folyók Bangladesh területének 20-30, áradáskor 40-50%-át víz borítja, ezen vizek nagy része “folyó”. A nagyon nagyok – a Brahmaputra, a Padma (Gangesz) – állítólag akkorák, hogy az egyik partról nem látni a másikat. Mi csak kisebbeket láttunk, melyek persze Európában a legnagyobbak közé számítanának. Ezeken a folyókon leginkább révként szolgáló lélekvesztőkön lehet átkelni, melyeket merülési szintig rakodnak; helyi újság híre szerint a napokban a japán kormány egy segélyprogram keretében több száz gyorsan összeállítható és mozdítható könnyűfémszerkezetes hidat ajándékozott az országnak.

Ételek A legtöbb helyen egyszerű, de nagyon ízletes, csirke- vagy ürühús-alapú, esetleg halból készült fűszeres curry-jellegű ételeket kaptunk, rengeteg rízzsel, esetleg kemencében sült naan- vagy palacsintához hasonló parate-kenyérrel. Gyakran érkezett egy híg, lencséből főzött lé is, mely a rízsre öntendő. Sokszor krumpliból, édeskrumpliból, más zöldségekből készült ételeket is kaptunk; az egyszerűen kisütött zöldhéjú padlizsán felejthetetlen emlék. Persze mindent jobb kézzel, evőeszköz nélkül kell enni, ez könnyen megszokható és nagyon jó szokás; az ember az ujjbegyében is érzi a fűszeres ételek ízét. A helyiek gyorsan esznek, jár a kezük a tányérjuk és a szájuk között, keveset beszélnek közben. A banánjuk kisebb mint az Európában megszokott, de finom, édes. Sajnos a mangónak nem volt szezonja, pedig állítólag a világ legízletesebbjét termelik.

Tea ("cha") Egészen más itt, mint bárhol máshol. Sűrű sötétre főzik, minden utcasarkon ott fortyog a réz teáskannákban. Sűrített tejjel, cukorral, eszpresszó-méretű csészékben melyeket felmosóvödörben öblítettek el az imént, felejthetetlen ital.

Konferencia A Nemzetközi Alkalmazott Matematikai és Elméleti Fizikai Konferenciára jöttünk Umar barátommal, melyen a nemzetközt húsz indiai és öt európai ember képviseli, a sok tucat bangla között. A repülőút hosszadalmassága és a késői szervezés miatt én a négy napból csak kettőn tudok részt venni, de a lényeg számomra nem maga a konferencia, hanem a kapcsolatteremtés, ismerkedés lehetősége. Szakmailag a bangla tudomány néhány egyéniség köré szerveződik, akik tiszteletreméltó akitivitással próbálnak a szűkös körülmények közepette hasznos tudományt csinálni, s új generációkat kinevelni.


Napló

Január 5. Hosszadalmas, de síma repülőút Dhakába. Lassan jön a csomagom, a banglák elképesztő méretű és mennyiségű csomaggal térnek haza. A repülőtér előtere ijesztő kissé: belül hűvös magány, a kerítésen kívül tömeg és forróság, a két fázist rendőrök és katonák szigorú tekintete választja ketté. Kísérőmet nehezen, de megtalálom – szimpatikus srác, neve Bishnu, később megtudom, falusi hindu környezetből származik, futó- és úszóbajnok, matematikus hallgató.

Motoros riksába ülünk – mindenfelé rengeteg ember, színek, illatok, koldusok. Nagy távolságot teszünk meg az egyetemig, egyre nagyobb forgalomban. Az egyetemen – tiszta, csendes, szimpatikus campus – Bishnu kolesz-szobájába megyünk, ahol öccse, majd unokaöccse és egyéb barátai is felbukkannak, kezet rázunk. Ebédet hozat, halat és currys zöldséget, nagyon éhes vagyok. Négyen néznek, s remekül nevetgélnek ahogy kézzel eszem. Jól összemelegszünk, fotókat mutogatnak a szülőkről, bátyáikról, rettentő szimpatikus és barátságos emberek.

Továbbindulunk a buszállomásra. Dhakában csúcsforgalom – mindenfelé tülekedés, tülkölés – többször átszállunk. A távolsági buszban azonnal álomba zuhanok. Talán egy órát alszom, majd a szürkületben nézem az elsuhanó falvakat, rízsföldeket, embereket, kisvárosokat, később már szinte sötétben a tea-ültetvényeket. Az utak egyre romlanak, földutak, rossz minőségű aszfaltutak váltogatják egymást, a sötétben sofőrünk életveszélyesen előzi a teheneket és teherautókat (bár így talán egy órát is lefarag az amúgy is igen hosszadalmas útból).

Sylhetben, a célnál. Kicsit kevergünk még, végül találunk egy riksást, aki elvisz a hotelhez. Este 11-kor a piac még működik, a város rideg, csúnyácska épületekből áll. A szállodában nagyon szívesen fogadnak, megtalálom Umart, utitársamat a következő napokra. Ő bemutat Anwarnak, a vendéglátó professzornak, s sok más embernek akiknek nevét képtelenség mind megjegyezni. Hamar elfáradok, és bezuhanok a nem kifejezetten tiszta, de szúnyoghálóval barátságosan védett ágyba.

Január 6. Reggelinél újabb emberek. Az egyetemre kis rozoga busszal megyünk – a helyiek jót röhögnek, amikor a szék mellé alig fér el a lábam, itt mindenki két fejjel alacsonyabb. Az előadások nem különösebben izgalmasak, de a szünetben jót dumálok egy dhakai fiúval, aki Hollandiába szeretne jönni fizikát tanulni; egy lánnyal, Rumanával, aki elmeséli, hogyan tartott négy éves egyetemi kurzusa egy évvel tovább a sztrájkok miatt; Andrew-val, a bathi mérnökkel, aki sokadszorra jár B.-ben; s másokkal. Ebéd alatt Jamallal, Umar (s édesapja) chittagongi tudós öreg barátjával is megismerkedek, aki azonnal letol hogy még nem tértem haza a saját hazámba (ő maga is cambridge-i diák volt, s lám). Felesége is nagyon kedvesen üdvözöl. Délután magam is beszélek matekról, közepes érdeklődés mellett. Vacsora alatt mindket európiakat – összesen öten vagyunk – a szervezőkkel együtt külön asztalhoz ültetnek, ez felesleges, de nagyot beszélgetünk. Vacsora után közös zenélés: Tagore, Nazrul Islam-dalok, majd Andrew hegedül Csajkovszkijt, Bartókot, s engem is rábeszélnek, hogy magyar népdalok után kutassak emlékezetem mélyén – az “Erdő mellett estvéledtem” nagy sikert arat. Fél három fele oszlik fel a társaság, de összegyűlünk az egyik srácnál egy kicsit még sztorizni, beszélgetni.

Január 7. Reggel persze nehezen kelek, de indul a busz. Délelőtt konferencia, majd Bishnuval, Rumanával és orvos barátnőjével felsétálunk egy közeli dombra. Következik a záróünnepség...

...ezeket a sorokat élő közvetítésben, az első sorból vetem papírra. Formális előadóterem, csordulásig tele, a magyar 60-as éveket idéző dekoráció. Két kormánytag az elnöki asztaltársaságban, az ajtó előtt kommandósok. Egy zöld száris lány hatalmas csokrot ad a minisztereknek, fotók, taps. Andrew, munkásosztálybeli származású mérnökprofesszor, szintén kap egy csokrot, kissé elfogódva veszi át. A terepszínű ruhás katona a sarokban, hátán géppisztollyal, a tömeget fürkészi, gyanúsan tekintget fényképezőgépemre. Diákok és tanárok újabb csokrokkal, a miniszterek mosolya egyre erőltetettebb; később tarka száris lányok 30 cm-es kokárdaféleségeket nyomnak minden díszvendég mellére.

Felolvasás a Szent Koránból, majd kezdődik az első beszéd a sok közül. Jól elhelyezett lobbizás az egyetem mellett, majd az egyetem aranykeresztje a minisztereknek, s díjátadás a legjobb diákelőadásokért. Ragib Ali, szakállas teamágnás, a város szerényen “Leading University”-nek nevezett magánegyetemének tulajdonosa, konferencia-szponzor emelkedik szólásra, gyengén kezdi de belemelegszik. A következő a miniszterelnök második sajtótitkára, aki banglára vált, de nagyon vicceset mondhat, mert a nap első spontán tapsát kapja. Jamal a “common people”-ről, a kormány feladatairól, elit és nép kapcsolatáról mond egy pár nagyon jó mondatot. A miniszter Umar kolkatai barátjának előadásával példálózik - “A terrorizmus terjedésének matematikai modellezése” - majd egy huszárvágással áttér arra, hogy Bangladesh-ben sokszorannyi agy jut egy négyzetkilométerre mint Amerikában, s a kormány e sok agyat mind ki fogja művelni. Utolsóként az egyetem rektora a kormányt dícséri, amúgy szordínóban: “Ez a kormány csökkentette a korrupciót... egy kicsit.” Ezután lassan vége a show-nak, a miniszterek kommandósok gyűrűjében, nagy kézrázogatások közepette elhagyják a termet...

Ezután elbúcsúzunk ismerőseinktől; minibuszos kirándulásra megyünk két helyi kolléga kiséretében. Első megálló: gyorsétterem, amely előtt előzékeny géppisztolyos katona nyitja ki a kocsiajtót. Második megálló: indiai határ, ahol végeláthatatlan sorban szénszállító teherautók várakoznak, melyek szenéből Bangladeshben téglát égetnek (fűteni ritkán kell). Végső megálló, a célpont: Jaflong, szemben az indiai hegyekkel; itt termelik ki Bangladesh kőtermelésének 80%-át. Hatalmas por, gyönyörű folyó, rengeteg munkás – helyieknek turistalátványosság, családok, iskolai osztályok érkeznek. Átülünk egy motoros bárkába, ez visz ki minket egészen a piros zászlókkal jelzett határhoz, a folyó kanyarulatában. Benézünk a kavicsbányászok telepére is – tisztes, munkás szegénység, kedves, barátságos, visszahúzódó emberek, napi $2 a bérük... Iszunk velük egy teát, majd indulunk visszafelé, elalszom a kocsiban.

Esti Sylhet – nagy a nyüzsgés a kovácsműhelyekben, a bútorasztalosoknál, a fodrászoknál, a bazárokban, a halpiacon, a hídon a riksák és gyalogosok gyűrűjében, a rakparton – mindenfelé megbámulnak, de békében sétálhatunk.

Január 8. Hartal, országos sztrájk napja. Reggeli után riksát fogadunk, első célpontunk Shah Jalal, XIV. századi szufi szent síremléke. Az utcán sok ember, de autót, buszt valóban alig látni - időnként egy-egy mentőautó villog el mellettünk, az üléseken öltönyös üzletemberek fontoskodó arccal sietnek dolguk után.

A síremlék egy nagyon tisztán, rendben tartott mecsetben van, ahová kedvesen engem is beinvitálnak. A vízcsapok láttán Umarnak kedve támad elvégezni a rituális tisztálkodást – háromszor kézmosás, háromszor lábmosás, majd arcmosás – de a csapokban persze nincs víz, a büdös csatornavizes tisztálkodó-tó láttán neki is inába száll a bátorsága. A sír körül sokan imádkoznak dallamos, zümmögö hangon, nagyon bensőséges, spirituális hangulat – lenne, ha nem nyomna el mindent a főutcán hangszórókból harsogó politikai propaganda.


Visszaülünk a riksába – irány a város északi széle, a teaültetvények vidéke. Közben gazdagabb városrészen át, elegáns házak, villák között vezet utunk. Amint elhagyjuk az utolsó házakat, mindkét oldalról teacserjékkel fedett dombok szegélyezik az utat. Az első helyről a munkások elzavarnak, de a Malnichera ültetvényen (alapítva 1854-ben) sikeresen lefizetjük a kapuőrt. Amint magunk mögött hagyjuk az út zaját, egy más világba csöppenünk, a tealeveleken mindenfelé csillog a napfény.

Visszafelé kapunk egy remek ebédet, majd felsétálunk a Rama Raja's Tilla nevű kis dombra, melyről kilátás nyílik a városra. Állítólag ősrégen hindu templom állott itt, mely Shah Jalal parancsára földrengésben elpusztult... Gyerekek, fiatalok gyűlnek körénk, beszélgetünk, közben a szerteszórt szemétből angol nyelvleckét halászok ki – "to aim" igére a példamondat: "Aim at the tiger!" (Célozz a tigrisre!)

Délutan Umar keresztény barátja, John érkezik, nagyot beszélgetünk. Elmeséli apja történeték, akinek első négy fogát pakisztáni katona rúgta ki a függetlenségi háborúban, és aki túlélte saját kivégzését: bekötött szemmel várták a sortüzet a folyóparton, de ahogy szomszédja a folyóba dőlt, ő maga is beugrott, s így megmenekült. Mesélt szerelméről, a szomszéd faluban élő lányról, aki keresztszüleinek gyermeke, s így nem veheti feleségül. Aztán politikára váltva arról beszélt, hogy a Zia által vezetett kormány hogyan írja ki Sheik Majid, az országalapító nevét a történelemkönyvből, csak mert az ő mozgalma politikai ellenfelük, s hogyan történik ez kormányváltás esetén pontosan fordítva. Az iszlámista Jamaat Islam térhódításáról személyes élménye is van, az egyetemi alternatív filmklub szervezőjeként gyakran kerül velük szembe.

Elbúcsúzunk Johntól, sétáltunk egyet, majd beültünk egy "dhaliwood"-i alacsony költségvetésű technicolor filmre egy helyiekkel tömött moziba. Egy fél órát bírtuk a brutalitást, naív idiotizmust, romantikát egyenlő arányban vegyítő egyveleget, majd inkább kerestünk egy jó vacsorát.

Január 9. Irány Dhaka, ezúttal repülővel. A repülőtéren rengeteg fehér ruhás zarándok Mekkába tart, most kezdődik a Hajj, a dombokról szines sokaság búcsúztatja őket. Dhakában szállodánk az elegáns, de igen sznob Gulshan Club, a diplomatanegyedben. Lepihenünk, majd Umar barátjai, Szadaf és Kamel kocsit küldenek értünk – itt mindenkinek, akinek telik saját autóra, általában sofőrre is telik, az emberi munka olcsó. Kedves, felületes beszélgetés után a csinos Szadaf átöltözik egy lélegzetelállító, arannyal hímzett fekete száriba, és férje karján ellibben egy esküvői évfordulóra – mi megvacsorázunk egy elegánsan unalmas helyen.

Január 10. Reggeli, majd egyedül merészkedünk ki a dhakai utcára – elsőre van a város hangulatában valami rémisztően kaotikus. Fogunk egy motoros riksát, mely elvisz az egyetemi campusig, de a matektanszéket csak nehezen találjuk meg. Felbukkan Yves, kedves francia-kanadai pasi is, akit már a konferencián megismertünk, mindhárman tartunk rövid szemináriumot, mely ezúttal 100 diák és kollega előtt nagyon jól sikerül.

Ebéd a tanszékvezetővel, majd délután Anwar vesz szárnyai alá, és remek programot állít össze számunkra. Először a campust járjuk körbe: a patinásan elegáns, angolok építette Curzon Hall, a kollégiumi épületek, a függetlenségi harc emlékműve – az egyetem fontos góca volt a függetlenségi mozgalomnak. Később saját családjához visz el, itt megismerkedünk sógorával, a nyugdíjas bankszakemberrel, sógornőjével, az írónővel, feleségével, a közgazdászprofesszorral, és mindenféle egyéb sógorságokkal, unokahúgokkal, s a legfiatalabb generáció egy kissé félénk képviselőjével – ha jól értem, vagy hat rokon család él együtt egy, a nagyapa kis háza helyére épített sokemeletes házban. A Nemzeti Színház modern épületével szemben kérésemre benézünk a Dhakai Nemzetközi Könyvfesztiválra, ahol az angol nyelvre lefordított bangla irodalomból vásárolunk is. Aztán egy fordulóval később Anwar egy kollegájánál találjuk magunkat, ahová először nem világos miért is jöttünk, de aztán kiderül hogy leginkább egy papagájféle beszélő madarat kell megcsodálnunk, melyet a házigazda nagyon büszkén mutogat, lánya és felesége azonban láthatóan legszivesebben megfojtana egy kanál vízben. Közben eléggé elfáradunk, csak a mindenhol automatikusan felszolgált erős teák tartják bennünk a lelket, s "relézünk" Umarral – egyikünk mindig pihen, míg a másik társalog és érdeklődik. De nincs megállás, a következő helyen zenélés következik, hogy hol is vagyunk pontosan, az már követhetetlen – de nagyon kedves emberek laknak itt is, a férj dobol, a feleség majd egy felbukkanó fiatal férfi énekelnek, Anwar is időnként bekapcsolódik, remek a hangulat. Búcsúzóul megtudjuk, hogy a hölgy a nemzeti Tagore Társaság titkára, a fiatalember pedig szintén tag, s nemrég jelent meg CD-je – nem akárkiket hallhattunk tehát... s az utolsó programpont: Rumana és családja, a szülők mindketten filozófusok, remek vacsorát szolgálnak fel, éjszakába nyúlóan beszélgetünk. Itt nincs sofőr, de nem hagynak taxival hazamenni – a filozófus rettentő módon nem illik bele a dhakai forgalomba, állandóan kiszorítják, de végül azért csak eljutunk a szállodába.

Január 11. Ma Zia, a fizikatanszéken megismert fiatal kolléga visz el falujába. Az út egy kis félreértéssel kezdődik – Zia egy nagy taxival jön értünk, s kissé aggódunk, hogy mennyibe fog ez a kirándulás kerülni a falusi származású, feltehehetően szegény fiúnak. De hamar kiderül: "az ő faluja" azt jelenti, hogy házakkal, földekkel együtt a személyes tulajdona – de nemcsak az első falu, hanem az összes szomszédos is, amelyik pedig nem, az az unokaöccseié – s persze a taxi is a család sajátja.

Mindenesetre jó hangulatban hajtunk ki a városból, át a Buriganga folyón, egyre kisebb utakon. Egy óra alatt megérkezünk, leparkolunk a faluban, és besétálunk a rízsföldek közé. Mintha a világ végén lennénk. Átladikozunk a folyón, majd átsétálunk egy másik faluba. Mindenfelé folyik az élet, az asszonyok főznek, leány vízért megy a folyóhoz, tehenek legelésznek, összetalálkozunk egy jómódú üzletemberrel, aki ugyanúgy kilóg a környezetből mint mi – öltönyben, mobiltelefonnal kezében jön haza családlátogatóban. Vendéglátónk, Zia intézője markáns arcú, 60-as férfi, sajnálja hogy nem maradunk éjszakára is. Ebédet sem kérünk, de így kapunk pattogatott rízst, gránátalmát, mindenféle édességet, inni zöld kókusz kissé émelyítő levét. Beszélgetünk, kiderül hogy a férfi fiai – sok százezer más bangladeshivel együtt – Arábiában dolgoznak vendégmunkásként.

Továbbállunk, elered az eső. Vissza a komppal, mely dugig van tömve emberrel és áruval – egy hengeralakú edényről, melyet beleállítanak a csónak közepére, kiderül hogy vagy egy tucat csirkét tartalmaz. Taxival tovább, falvak és udvarházak között, melyekből mosolygós arcú unokatestvérek és nagybácsik kerülnek elő. Vissza Dhakába az út hosszadalmas, egyre sűrűbb a forgalom – komppal kelünk át a Burigangán – nagy hajónk körül kis lélekvesztők tucatjai sürgölődnek.

Estebéd Zia közvetlen családjánál – itt is előkerül báty, hug, egyéves unokaöcs, majd a mama is – mindenkivel kezet rázunk, a báty üzletember így szintén tud angolul, vele beszélgetünk is.

Január 12. Hosszú, remek reggeli után búcsút veszek Umartól, ő még délre utazik, nekem már csak két napom van itt. Kisétálok a sarki piacra – mindenki megbámul persze, de nem bántanak – rengeteg szabó-varró ember ül körben, mellettük a varrógépszervíz szakemberei sürgölődnek, arrébb csirke, hal, zöldség, mi szem szájnak ingere. Motoros riksát fogok, irány az óváros.

Ahsan Manzil, a Rózsaszín Kastély – a szultánok a gyarmatosító elit szórakoztatására építették, ennek megfelelő berendezéssel – de van egy sor szép arckép, az ország nagyjai, közte Tagore és Nazrul Islam. Kedves park a kastély körül, mindenfelé fiatalok, egy csoport 17-18 évessel szóba is elegyedem, büszkén mesélik hogy milyen (elit, angol nyelvű) középiskolába járnak. Tovább mecsetek, piacok, majd egy nagy téren krikettmeccs, két remek batsman-nel.

Délután Anwar vár – újra járjuk a várost. Első megállónk a múltkor már megismert barát irodája – előkerül annak huga is, aki festő, képeiből kis gyűjtemény látható az irodában. Említettem Anwarnak még korábban, hogy érdekelnek a modern képek, s most valami beszerző körúton vagyunk, de a szabályok idegesítő módon kissé ismeretlenek. Hosszú, főleg bangla beszélgetés után egy galériába megyünk a Dhamondhi városrészben. A galériás is haver, kedves ember, de a képek közül egyik sem tetszik meg különösebben; a korábban az irodában látott képek között sokkal jobbak voltak.

Vissza tehát az irodába, s újabb hosszú bangla nyelvű tárgyalás után a férfi nekem ajándékozza huga festményét. Nagyon szabadkozom, melyet kitárgyalnak megint – "it's a different culture", hallom ki a nagyrészt bangla társalgásból – de a végén természetesen addig erősködnek, amíg nem lehet nem elfogadni. Iszunk egy teát is a "nagy üzletre", majd irány Gulshan. Egyedül vacsorázom a már ismert kellemesen unalmas helyen – izgalomból kijutott az utóbbi napokban már bőven – egy fiatal riksás megpróbál rábeszélni, hogy menjek el vele "a lányokhoz", majd mikor ez nem érdekel, akkor "fiúkat" ajánl – köszönettel elutasítom ezt is, inkább visszatérek a szállásra.

Január 13 Bangla reggeli – igazán remekek ezek a zöldséges curry-k parate kenyérrel, sűrű teával leöblítve – majd riksával a Louis Kahn-féle Parlament-épülethez megyek. Közelről egészen lenyűgöző látvány, de a fotózástól egy izgága rendőr egy idő után eltanácsol. Bevásárolok egy hatalmas, sokemeletes népművészeti boltban, majd utoljára irány az egyetem.

Három helyes sráccal egy kicsit még sétálunk a környéken, ebédelünk egy hatalmasat, majd Anwar lakásán beszélgetéssel, filmnézéssel töltjük a repülő indulásáig hátralévő időt – ez nekem pont megfelel, belefáradtam egy kicsit ebbe az izgalmas, de intenzív és kimerítő országba. Mindenki invitál, jó lesz egyszer visszajönni.